Ha a khachkarok a kőbe vésett imák, akkor a többi örmény emlékjel olyan, mint a különböző hangszerekkel megszólaló dallam: mind másképp beszél, mégis ugyanarról a közös történetről szól.
Képzelj el egy falat, ahol bronz emléktábla őrzi a 18. századi örmény kereskedőház nyomait – olyan, mintha az utca maga mesélné, hogy kik jártak itt, kik hoztak magukkal savanyú cseresznyét és kövecses reményt a vándorlásban.
Menj tovább a Dóm térre Szegeden, és ott, a szökőkút közelében, találsz egy vékony, elegáns infóoszlopot: két nyelvű betűk sorai idézik fel a helyi diaszpóra százéves küzdelmét és ünnepeit. Ez az oszlop nem hív be magához keresztelő szertartásra, hanem arra buzdít, hogy egy pillanatra állj meg, és olvasd el a nevek mögött rejlő sorsokat.
Ha pedig Eger főterén bolyongsz, és a színház falán egy apró, indirekt emléktábla bukkansz, amely emlékeztet egykor itt működő örmény nyomdára, az már nem egy imádság, hanem egy könyörtelen valóság: műhelyek, lapok nyomdafestéke és a diaszpóra öröksége.
Vidék felé menet a temetők sarkában is várnak emlékjelek: a pécsi családi kripták homlokzatán grafitok suttogják a családneveket, a sírkövek peremén apró keresztfonatok tisztelegnek az ősök előtt. Nem khachkar, de ugyanúgy kőbe zárt szívritmus.
És a múzeumok vitrineiben ott sorakoznak a tömjénezők, keresztelőkancsók, a vérnarancslila köntösök – mind emlékeztetnek rá, hogy nemcsak a templom falai tartják életben a hitet, hanem egyetlen tálca alá rendezetten is a jelenbe ültetik a múltat.
Minden ilyen emlékjel – tábla, oszlop, plakett, sírkő, vitrin – egy másik hang a diaszpóra zenekarában. Ha végigjárjuk az országot, Óbudától Egeren át Szegedig, nem csupán épületek között lépkedünk, hanem egy közös dallam kórusában veszünk részt: az örmény múlt, jelen és jövő szimfóniájában.
Menj hát, keresd meg ezeket a csendes beszélgetőpartnereket – és hallgasd meg, hogyan járja körbe a magyar tájat a diaszpóra hangja!